Szerző: Lénárt Zoltán
Csak te jársz a fejemben,
Sötét szobában, mint hirtelen fény
úgy vakít el szépséged engem.
Pedig világossá tetted nekem,
hogy a kettőnké nem szerelem.
Te nem is szeretnéd, hogy az legyen.
De hiába, én téged szeretlek.
Óvlak és védelek, mert te ezt kérted.
Hosszan érdeklődve figyellek.
Figyelek mit mondasz, vagy mit kérsz.
Ha kell, a hideg téli éjszakán
ketten megyünk át a mély sötétség
borús, és elveszett hajnalán.
Vagy ha szeretnéd, veled virrasztok
szomorú éjszakán, s felvidítalak
akkor, ha mindenki téged bánt.
Azt szeretnéd, hogy elmenjek, de nem
akarod, hogy elfelejtselek.
Mi ez, ha nem szerelem kérlek.
Mondd el miért jó neked, ha én ezt
mindent csak érted megteszem?
Utoljára most megkérdezem.
Megérsz-e ennyit nekem?
