Szerző: Lénárt Zoltán
Emlékszem piros pozsgás arcodra...
Izzó szemekkel rád néztem, majd magamba.
Csodálkoztam, hogy halott
lelkem beborul színaranyba.
Bolondság, de ezt te tetted velem.
Napnyugtakor a zöld szemeid
ringatják álomba az én lelkem.
Neked hála, újra életre keltem.
Add át szívedet az én szívemnek,
borítsd be melegséggel testemet.
Nyújtsd át ártatlan, gyönge testedet.
Élvezd azt, ahogy megvédelek.
Mellettem biztos nem esik bajod.
Minden porickámmal oltalmat adok.
Megvédelek már mindentől,
ahogy csak kitelik erőmből.
Emlékszem komolytalan orcádra,
emlékszem, úgy nevettünk együtt,
mint akiknek nem számít a holnap határa...
Legyünk mi ketten, a világ legboldogabb párja...
