Záhony város előtt megállok,
S elszunnyadnak a falusi álmok.
Mint egy csavargó kóbor gyermeket,
Mindig hazavár, s ölel engemet.
Iskolámnál zengőn ébred az új élet,
Törni bátran majd eljövendő éveket.
Templomtornyok imáival összesúgnak,
S a zsoltárkönyvek reményei kigyúlnak.
Bejárom utcáit, vállamon emlékek,
Csendben üzennek, idézve múlt regéket.
Mint kifakuló fényképeket nézeget,
S éli e percen egykori érzéseket.
Álmomból felébredtem én,
jártak a gondolatok fejemben,
akár a száguldó vonat a síneken,
fülemben zakatoltak szüntelen.
Bármilyen határt átléphet a szeretet,
Nem kérik tőle sehol az útlevelet.
A nagyvilágon minden ember őt várja,
Hogy melegét epedő szívébe zárja!
Kívánom minden záhonyi Polgárnak,
Hogy a szeretetet, s békét szívében megtalálja!
Füledbe súgom gondolatom,
Mit neked hozott a vonatom,
Rajtad kívül nem hallja más,
Milyen üres nélküled a világ.
