Emlékezzünk Arany Jánosra születésnapja alkalmából

Szerző: Kiss Olívia Tímea 14.A

Arany János születésnapja, 1817. március 2.

Arany János a magyar költészet egyik jelentős alakja, kiemelkedő ballada költőnk és jeles Shakespeare-fordítónk. Ma, március 2-án ünnepeljük születésnapját, így arra gondoltam ejthetnénk pár szót életéről, munkásságáról tisztelgésképpen.

Költőnk e tavaszi napon jött világra Nagyszalontán, a ma már Románia területén lévő településen, egy elszegényedett kisnemesi család gyermekeként. Tanulmányait Nagyszalontán kezdte, majd a Debreceni Kollégium diákja lett. Itt egy évre megszakította tanulmányait anyagi gondok miatt és Kisújszálláson segédtanítónak állt. Később újra a Kollégium diákja lett és 1835-ben befejezte debreceni tanulmányait, ám érettségit nem szerzett.

Azt mindenképp ki kell emelnünk, hogy nagyon sokat olvasott. Egy év múlva színésznek állt, viszont édesanyja halála és később édesapja betegsége miatt, úgy döntött, hogy az egyszerű kispolgári életet választja. Tanító majd másodjegyző lett és 1840-ben családot alapított feleségével, Ercsey Juliannával. Két gyermekük született, Juliska és László.

1844-től fordított görög és angol (Shakespeare) drámákat. 1845 júliusa végén hozzá fogott Az elveszett alkotmány című vígeposz megírásához, ezzel megnyerte a Kisfaludy Társaság 25 aranyos pályadíját.

Elismerő sikert mégis az 1846 nyarán írt Toldi hozta meg számára, amivel nem csak elismerést, de Petőfi barátságát is elnyerte. 1847-ben ismét megnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját. Ebben az időben sok epikus művet írt: Rózsa és Ibolya, Szent László füve, Murány ostroma, valamint ekkor írta a Toldi estéje nagy részét is.

Az 1848-as forradalom külső szemlélője volt egy ideig, rövid ideig nemzetőr volt, majd BM-i fogalmazó lett Debrecenben és Pesten.

Az orosz beözönlés után bujdosnia kellett. Elveszítette állását, Világos pedig még az anyagi összeomlást is jelentette. Fél évig Geszten, a Tisza családnál nevelősködött. 1851 őszén tanár lett a nagykőrösi főgimnáziumban.

Egyre többet szenvedett a testi és lelki problémái miatt. 1860-ban Pestre költözött, ahol a Kisfaludy Társaság igazgatója lett. Bekapcsolódott a pesti irodalmi és politikai életbe (Csaba-trilógia első része: Buda halála). 1865-ben az MTA titkára később főtitkára lett.

Kislánya, Juliska halála sokáig elhallgattatta benne a költőt. Majd lemondott a főtitkárságról. Az 1877-es nyarat a Margit-szigeten töltötte. Ekkor írta titokban, nem a nyilvánosság elé szánt verseit, melyet egy kapcsos könyvben gyűjtött össze Őszikék néven. 1879-ben befejezte a Toldi szerelmét és 1882. október 22-én halt meg.

Arany János nyelvünk egyik legnagyobb ismerője, értője és használója volt (ezért is illik rá a poeta doctus elnevezés). Hatalmas műveltséggel rendelkezett és gazdag fantáziával. Barátjával, Petőfivel szemben gátlásos, szemérmes visszahúzódó volt. Egy igazán precíz, megfontolt ember.

Bár balladái kiemelkedőek és epikus művei is páratlanok, s bizton kijelenthetjük, hogy nem egy lírai alkat, én mégis úgy gondolom ez a lírikus műve az, amely a legalkalmasabb arra, hogy megemlítsük. A Letészem a lantot egy elégiko-óda, hangulata fájdalmas és lemondó.

Világos után úgy érezte az írás értelmét vesztette. A szabadságharc után Arany sokat szenvedett, lelkileg csalódott volt. A nemzeti és személyes tragédia összefonódott. A kiábrándulás és a múlt visszahozhatatlanságának felismerése uralja az egész költeményt. Úgy vélem a mű talán korunkkal is párhuzamba hozható, s kicsit aktuális a mostani körülményeket tekintve.

 

Arany János

Letészem a lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Nem így, magánosan, daloltam:
Versenyben égtek húrjaim;
Baráti szem müvészi gonddal
Függött a lantos ujjain;
Láng gyult a láng gerjelminél
S eggyé fonódott minden ága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Zengettük a jövő reményit,
Elsírtuk a mult panaszát;
Dicsőség fényével öveztük
Körűl a nemzetet, hazát:
Minden dalunk friss zöld levél
Gyanánt vegyült koszorujába.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Ah, látni véltük sirjainkon
A visszafénylő hírt-nevet:
Hazát és népet álmodánk, mely
Örökre él s megemleget.
Hittük: ha illet a babér,
Lesz aki osszon... Mind hiába!
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Most... árva énekem, mi vagy te?
Elhunyt daloknak lelke tán,
Mely temetőbül, mint kisértet,
Jár még föl a halál után...?
Hímzett, virágos szemfedél...?
Szó, mely kiált a pusztaságba...?
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!

Letészem a lantot. Nehéz az.
Kit érdekelne már a dal.
Ki örvend fonnyadó virágnak,
Miután a törzsök kihal:
Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.
Oda vagy, érzem, oda vagy
Oh lelkem ifjusága!

(1850. márc. 19.)