„Akár meg is fordíthatnánk a két dátumot: József Attila akkor született meg országosan elismert költőként, amikor Balatonszárszón kiállították róla a hivatalos halotti bizonyítványt. A kor- és pályatársak többsége csak a bulvárszenzációként tálalt halálhír után döbbent rá, milyen kivételes életművet alkotott ez a mindaddig csak „jó költő”- ként számon tartott, zavarba ejtően sokféle hangon megszólaló – ezért gyakran félreértett –, posztumusz fölfedezett zseni, akinek életútját kisgyermekkora óta váratlan veszteségek, lelki traumák, különös fordulatok szegélyezték –, s aki egyéni szenvedéseiből egyetemes érvényű költészetet teremtett."
(Nemzeti Évfordulók Titkársága honlapja)
Az irodalom mindnyájunkat elkísér egész életünkben
Már gyermekkorunktól végigkísér minket. Legtöbbször lehet nem nagyon élveztük a verselemzéseket. Biztosan volt egy olyan vers, ami nagy hatást gyakorolt ránk, amitől elérzékenyültünk, vagy örömünket leltük benne, esetleg éppolyan haragot véltünk benne felfedezni, ami akkor épp bennünk is tombolt.
Úgy vélem a költészet létszükséglet egy ember életében, hiszen nem csak egy érzelemkifejező mód, de egy azonosulási lehetőség is.
És igenis mondjuk ki, hogy lehet ez is csoda, lehet csoda, hogy egy pár sorba annyi érzelem belefér. Lehet csoda, hogy átérezzük azokat a sorokat. Lehet csoda, hogy elkísérnek az élet nagy dolgain, és lehet csoda, ha tanulunk belőlük, ha nevelünk általuk, hisz a költő is megmondta:
,, Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
Tanítani!"
És nincs annál csodálatosabb, nagyobb élmény, ha átszellemülünk egy lírai mű által. És igenis lehet ez az ember belső világának megváltója!
,,Mert ez a költészet lénye, hogy érző, értő emberré tegyen bennünket.”
A magyar költészet napja alkalmából hoztam egy József Attila verset, amelyben a költő kifejti, ő hogyan vélekedett a költészetről s, hogy szerinte, mi a költő feladata.
Ars Poetica
Németh Andornak
Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.
Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.
Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.
Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.
Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.
Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.
Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.
Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;
engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.
S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.
Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!
- febr. - márc.
