Érdekességek

A szalagavató egy végzős szemével

Szerző: Szabó Annamária (12.A)

A szalagavatóról gyakran jelennek meg hírek, de arról ritkán esik szó, hogy hogy élik meg a végzősök. Ezen a napon minden rólunk szól és többé kevésbé saját választásunk, hogy mivel szórakoztatjuk ilyenkor a közönséget. Ezen a napon feltűzik szívünk fölé a szalagot és ettől kezdve büszkén hordjuk a kis tárgyat, ami jelzi, hogy Kandósok vagyunk és érettségire készülünk. Érdekes volt mikor ez után ellátogattunk egy egyetemi nyílt napra és minden diákon más szalagot láttunk. Ebből könnyen kiderült számomra, hogy ki melyik iskolából jött.

Amikor tizenegyedikben elkezdtük a tánc próbákat, még egyikünk sem gondolt rá komolyan, hogy előbb utóbb tényleg elérünk a nagy napig és elő kell adnunk a tanultakat. Hülyéskedtünk végig, mégis összeraktuk év végére a keringőnket. Ilyenkor nehezen döntődik el, hogy ki kinek a párja, mert az elején mindenki azt mondja, hogy „nekem mindegy”. Később persze kiderül, hogy az minden csak nem mindegy. Mire én szalagavatóztam már a harmadik párnál jártam.

A második táncunk szinte az utolsó pillanatokban készült, ahogy a többi produkció is. Hiába van rá annyi időnk, az utolsó heteken kezdünk csak foglalkozni vele igazán. Mi minden időnket a táncolásra fordítottuk és képesek voltunk feláldozni ezért azokat az érdekfeszítő óráinkat is, amelyeken amúgy a legnagyobb örömmel, mosolyogva ülünk. Persze a tanárok is igazán segítőkészek voltak ebben, hisz ők is azt akarták, hogy sikeresek legyenek produkcióink. Sajnos ezeket a próbákat könnyen meg lehet unni, hiába várták el tőlünk, hogy élvezzük olyankor a táncot.

Minden a főpróbán dőlt el. Ott tudtuk meg, hogy képesek vagyunk-e végig csinálni jókedvvel, és nagyrészt hibák nélkül. Bár már sokszor álltam ott, mégis remegett a lábam a színpadon, amíg el nem kezdtük a táncot. De csak addig. Utána – és szerintem a többiek nevében is beszélhetek – felszabadultam és tényleg élveztem a táncot, mintha már teljesen élesben menne. Nem zavart a reflektorfény és a több száz szempár, amely minket figyelt.

Végül elértünk életünk egyik nagy napjához. Előadás előtt ahogy kukucskáltunk kifelé a függöny mögül és lestük, hogy hol is ülhetnek a szüleink, talán jobban megmarad majd az emlékezetünkben, mint az egész előadás. Senki nem tudta a nézőtérről, hogy mi is zajlott le a próbákon, csak azt látták, hogy mit produkálunk a következő két órában. Fontos volt mindannyiunknak, hogy büszkék legyenek ránk családtagjaink, és egyenként tündököljünk a színpadon. A két óra olyan hamar elszállt, hogy szinte észre sem vettem. Megkaptuk a szalagot, ami egyfajta büszkeséggel töltött el. Innentől kezdve még az elsősök is – akik még nem ismerik annyira az emberek kilétét – tudták, hogy mi vagyunk a végzősök.

Kövess minket a közösségi média oldalakon is:
Social media & sharing icons powered by UltimatelySocial
Vissza